Úgy gondolom, soha nem volt akkora szükség a színházra, mint napjainkban. Rohanó, anyagias, elgépiesedett világunkban egyre inkább háttérbe szorul az ember, mint individuum.

A kapcsolattartás, általában véve az emberek közötti a kommunikáció egyre inkább az éteren keresztül, e-mailben, SMS-ben, chatezés formájában zajlik, a személyes jelenlét mellőzésével megfosztva az érintkezőket egyéniségük közvetlen érvényesítésétől. A szórakoztató, kulturális médiumokban (televízióban, moziban) a problémamegoldás módszereként mind jobban teret hódít az erőszak. Az alapszituáció, a fikció, de a dokumentarista műfaj is kezd szélsőségesen eltolódni a krimi, a brutalitás, az erőfitogtatás irányába. A fiatalok ma már nyilvánvalóan és vállaltan igénylik is ezt az alkotóktól.  Zsúfolt, lélekölő mindennapjaikban a szülők sok esetben szinte csak a véletlennek köszönhető, vagy nehezen kialkudott perceket tudnak szánni gyermekeikre naponta.  Azok életéből pedig a legfontosabbak maradnak ki: a játék, a példakeresés (a példaképek már a televíziós celebek, akiket keresniük aligha kell).

DE! A színházak még mindig telt házzal működnek. Ott emberek beszélgetnek egymással. Ott még mindig lehet példaképeket "kiállítani" és a készen kapott probléma-megoldási minták helyett egyedi, szokatlan, de működőképes modelleket bemutatni, kimozdítva a nézőt világunk sztereotípiáiból. A színházban még létjogosult a barátság, szeretet, szerelem, a hősiesség, az önfeláldozás, a hűség fogalma. A színház az egyik legfőbb kulturális megnyilvánulási forma, ami által ezeket az értékeket tovább tudjuk adni gyermekeinknek, a fiataloknak, és fel tudjuk ébreszteni a felnőttekben. Ahol személyesen, élő szóval tudunk kapcsolatba lépni velük. A színházra ma is igény van.

ÓRIÁSI FELELŐSSÉG, ÉS A LEGSZEBB KÜLDETÉS

Ki ne tekintené izgalmas kihívásnak, élete nagy feladatának, hogy tegyen valami igazán fontosat a saját világa és a tágabb környezete életéért, jelenéért és jövőjéért, hogy a fenti értékek ne csak megmaradjanak, de minél inkább meg is erősödjenek. Hiszen ettől válunk mi emberek is egyre erősebbé. Aki nem akar a szó elvont értelmében legalább törekedni a halhatatlanságra, az meg akar szabadulni a feladataitól. Márpedig ez helytelen hozzáállás, különösen ma, amikor a világ eszköztára szinte mindent elérhetővé tesz számunkra, de a használatát csak azok sajátítják el, akik meglátják a lehetőségekben rejlő nagyszerűséget.

Elmúltam 50 éves, és úgy érzem mostanra értem meg igazán. Célommá vált, hogy munkámat, a tevékenységet, amit 25 éve művelek, szeretek, és tanulok, szélesebb körben, egy nagyobb közösség, nagyobb cél szolgálatába állítsam.

1989-ben végeztem a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Két évet a Szolnoki Szigligeti Színházban, majd húsz évet a József Attila Színházban töltöttem (így a munkatársak iránti hűség és a társulati lét elkötelezettje vagyok). Időközben másoddiplomát szereztem, miután elvégeztem az ELTE kulturális menedzserképző kurzusát. Jelenleg egy, már jól működő infrastrukturális háttérrel is rendelkező magánszínházat vezetek, amely csaknem pontosan úgy működik, mint "kőből faragott" testvérei. Jelentősnek mondható vezetői tapasztalatokat szereztem, mint rendező, koreográfus, és nem utolsósorban sikeres cégvezető. E vezetői tevékenység részben a művészi önmegvalósításban áll, részben pedig egy gazdasági társaság irányításában.

Az elmúlt 25 évben tudatosan készültem jelenlegi feladatomra, mivel a színház kezdettől fogva több volt számomra a színpadi jelenlétnél, színészi munkánál. Minden terület, tevékenység érdekelt, ami egy művészeti intézményt működtet. Aktív társa, kollégája voltam a jegyszedőknek, a kellékeseknek, a díszletépítőknek. Mindent megtanultam, ellestem és kipróbáltam. Mindig igyekeztem megélni magát az egész színházat. Nem is kérdés: ez szerelem.

Hiszem, hogy színházat vezetni csak úgy érdemes és szabad, ha az ember azt az utolsó szögig, az utolsó emberig magáénak érzi. Minden örömével és problémájával együtt. Ez egy óriási csapatmunka. Hierarchiának itt is lennie kell, mint minden jól működő rendszerben, de a megvalósítandó célt közös szándékkal, helyesen kiosztott feladatokkal és kölcsönösségen alapuló munkavégzéssel tanácsos megközelíteni.

Olyan színházat álmodom, amelynek csapatába nem csak a színház dolgozói tartoznak, hanem a nézők is. És ha sikerül elérnem, hogy ők is csapattagnak, sőt bennfentesnek érezzék magukat, akkor általuk bővíteni tudom a nagy "társulatot", így végre többen válhatnak részesévé a színházi csodának, amit úgy hívunk: ELŐADÁS.

Szöveg: Háda János

Kövess minket a facebookon!:  www.facebook.com/hadartszinhaz/